Nekem a Balaton

A Riviéra. Az a hely, ahol apa megtanított úszni, ahol sokat táboroztam, ahol megtudtam, hogy a hekknek semmi köze a tóhoz, ahol a kemping diszkójában táncoltam, ahol már többféle csapatot építettem és amit most már meg is kerültem. Ez utóbbit mesélem el, hogy hogyan is volt pontosan.

Először is kellett hozzá az, hogy megint sokkal tökösebbnek gondoljam magam, mint amilyen valójában vagyok. Aztán kellett hozzá az az öt ember, akik átlendítettek a táv növekedésével exponenciális mértékben sűrűsödő holtpontjaimon. És kellett hozzá a makacsságom, hogy tényleg a legeslegvégéig tekerjek. Szóval nem volt könnyű.

Péntek este Csaszi vezetésével, Tóth Laci szurkolása mellett és Magyar Peti poénjaitól kifáradva megérkeztünk a füredi vállalati objektumba, ahol a hősök, aka Fazi és Géza vártak minket - ők két nappal korábban ugyanis már lenyomtak egy Budapest - Kenese távot, aztán két éjszaka züllöttek csapatépítés címén, szóval nem voltak teljesen olyan frissek, mint a hajnali harmat. Lementünk a partra megfelelő mennyiségű szénhidrátot magunkhoz venni, hogy legyen erőnk a másnapi kilométerekhez. A terv az volt, hogy egy kiadós vacsora után alszunk egy nagyot. A tény az lett, hogy egy kiadós hamburgerezés és palacsintázás mellé ki-ki sörözött, pálinkázott, majd a sztorizgatásokat a szálláson folytatva a semmiből ott termett két üveg nagyon finom pálinka - mintha Gézának lett volna hozzá valamely köze, de ezt senki sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudja. Mindenesetre jól éreztük magunkat és senkit sem kellett végül álomba ringatni.

Másnap reggel hat órára volt kihirdetve az indulás. Sejthettem volna, hogy öt férfival ez nem fog menni, megint rájuk kellett várni, hihetetlen, mennyit tudnak tollászkodni :) végül fél hétkor vágtunk neki az útnak, szép napsütéses reggelen. Nem mentünk nagyon messzire, hamar megálltunk egy kisboltnál reggelizni, aztán nem sokkal később egy cukrászdánál kávézni - ez abszolút az én saram volt, a reggeli kávé plusz kulturált mellékhelység már csak ilyen csajtempó. Reggel még nem volt túl meleg, tele voltunk energiával, még bringát is emeltünk.

Az első igazán nagy pihenőt Badacsonyban ejtettük meg, a Szeremley pincészetben, ahol finom borokat ittunk az elképesztő kilátáshoz. Itt már kezdtük sejteni, hogy ez a sok megállós tempó nem biztos, hogy jó lesz. A legnagyobb para az volt, hogy ugyanazon a napon volt a hivatalos, szervezett Balaton-kerülés is, a tömeg reggel hatkor startolt Balatonföldvárról, azaz volt kb. fél Balaton előnyünk, amit viszont kezdtünk szép lassan ledolgozni. Így sokáig nem gyönyörködtünk a panorámában, pedig ilyen klassz volt:

Ezután már belehúztunk, és csak annyi időre álltunk meg, amíg utánkentük magunkat naptejjel - vagyis csak én voltam alapos, a többiek elég szépen meg is pörkölődtek a nap végére, én viszont nyugodtan letagadhattam volna, hogy aznap kidugtam az orrom a szállásról. Még egy rövid fröccsözős pihenőt tartottunk, amikor elértük a déli partot, de a direktíva az volt, hogy csak félút után ebédelünk. Ez Fonyódon történt meg, ahol már kellően fáradtan kiadósan pótoltuk az addig letekert kalóriákat. Addigra nekem már szükségem volt mesterséges energiapótlásra is, amit egy Red Bull és Csaszi ismeretlen eredetű iso-pora jelentett. Már délután volt, meleg is volt, kezdtem kétségbe vonni a túra ötletének helyességét és egyre kerekebb szemekkel néztem a szép nagy kerékpár jelet az elhaladó vonatkocsikon. Pedig még csak félúton voltunk. Viszont a kajáldában sikerült összefutnunk David Hasselhoffal, akinek kimondottan ízlett a helyi pizzaspecialitás:

Ezután következett az út számomra egyre nehezedő része. Lassan elkezdtek beérni minket a hivatalos tókerülés faszacsávói, ami pszichésen kezdett egyre megterhelőbbé válni. Főleg az a tudat, hogy míg ők mindjárt végeznek a saját távjukkal, addig nekünk még nagyon sok van hátra. Nagyon. Miután a naptól felforrt az agyvizem, Szárszón mártóztunk egyet, először érte fájós lábaimat a Balaton vize idén. Földváron betekertünk a majálisozó tömegbe, megint magunkba döntöttünk egy kis energiát - a fiúk jellemzően sört, én pedig minden elérhető kőolajszármazékot, amin felfedeztem az Energy feliratot. Gézától kaptam egy moszatszínű löttyöt, ami így utólag tuti, hogy nem legális forrásból érkezett, ugyanis a következő kb. 40 kilométerre teljesen elfogadható állapotba hozott, azaz tovább tudtam tekerni. A legjobb doppingnak azonban az bizonyult, amikor észrevettem Siófok előtt, hogy le fog merülni a telefonom, így az endomondo is le fog állni - úristen, megkerülöm a Balatont csak azért, hogy posztolhassam, milyen fasza gyerek vagyok, erre lemerül a telefonom??!!! Hát élet ez? :) Mindenesetre sikerült Siófok és Kenese között tekerni a leggyorsabb szakaszt, pedig még az a nagyon szemét emelkedő is benne volt Aligánál. A telefon kibírta, Kenesén a Telekom hotelben kapott még áramot. Én már nehezebben bírtam, addigra gyakorlatilag mindenem fájt, rázott a hideg, már mindenkit utáltam, útközben az összes káromkodást elmondtam, amit csak ismertem és a francba kívántam az egész túrát magammal együtt. És még hátra volt nem kevés kilométer. Közben be is sötétedett, az idő is lehűlt - Gézának hála, lett olyan fényszóróm, mint a kamionoknak és meleg nadrágom is a végjátékra. Amikor kigurultunk Keneséről már örültem, hogy sötét van, így nem látszott, hogy bizony néha már potyognak a könnyeim és a béka feneke alatt vagyok mind fizikailag, mind lelkileg. Ezen a szakaszon már teljes csendben tekertem, leszámítva az öt percenkénti kérdéseket (hány kilométer van még hátra?) és azokat a szakaszokat, ahol direkt beszéltettem valakit, hogy el ne aludjak vagy ájuljak. Tényleg nagyon nehéz volt, nincs ez túldramatizálva, az utolsó szakaszon vált teljesen világossá, hogy sokkal edzettebbnek és kitartóbbnak gondoltam magam, mint amilyen igazából vagyok. De itt már nem lehetett feladni, menni kellett tovább. Gyakorlatilag az utolsó 20 kilométeren már csomó részre nem is emlékszem, azt tudom, hogy nagyon lassan közeledett csak az a Füred tábla, de azt az érzést nem tudom leírni, amit akkor éltem át, amikor végül megpillantottam. A beérkezés pedig maga volt a csoda, amint azt a mellékelt kép is mutatja :)

Szóval ha nehezen is, de sikerült, életemben először megkerültem ezt a nagy tavat. Pár napig azt gondoltam, hogy először és utoljára, és hogy soha többet nem fogok nyeregbe ülni - de ma már jó érzés visszagondolni arra a hosszú, nehéz napra és csak ott motoszkál a fejemben, hogy milyen klassz lenne egy újabb kerüléssel zárni majd a nyarat. Ki jön? :) 

Az útvonalat itt találjátok. Zárásképpen szeretném megköszönni a fiúknak a rengeteg segítséget és lelki támogatást, meg a szuper társaságot, amit nyújtottak. Jó kis túra volt ez.